A horgászattal édesapám oltott be még egészen kis koromban, lehettem talán 5 éves. Hosszú éveken keresztül együtt jártunk horgászni, pontosabban ő vitt magával engem. Kedvenc helyeink a Csongrád megyei Szentes környezetében található Kurca folyó, a Balaton és a Velencei-tó volt.

Az idő múlásával azonban útjaink egyre inkább szétváltak és a közös horgászatok száma évről évre csökkent. Mára már apám a 73. évét tapossa, bár hála Istennek nagyon jól tartja magát a korához képest, de horgászni csak évente négy-öt alkalommal jön el.

{KEP::2939::141::center::Tájkép a halőrház teraszáról}

Szeptemberben sikerült őt rávennem egy 48 órás horgászatra a tatai Római tavon, amit nagyon élvezett. A pozitív élmények hatására névnapi kívánsága az volt, hogy novemberben menjünk vissza erre a vízre, mert szeretett volna süllőzni egyet. Mit tehettem volna, telefont ragadtam és lefoglaltam a kettes házat 24 órára, bízva abban, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk.

Az indulásig még két hét volt hátra, mely lázas készülődéssel, tervezéssel telt. Végül elérkezett a „nagy” nap. Reggel nyolcra mentem a horgászboltba a csalihalakért, majd 25 perces autózás Budára a családi fészekbe apámért. Ő már teljes menet felszerelésben, indulásra készen várt.

Nem mondhatnám, hogy kis méretű az autóm, de mint minden ilyen alkalommal, most is sikerült dugig megpakolnunk felszereléseinkkel, túlélő készleteinkkel a teljes, lehajtott ülésekkel felbővített rakteret. Gyors búcsúzkodás anyámtól, akinek szája szegletében láttam egy kis könnyed felszabadult mosolyt. :] Nem is csodálom, hiszen ennyi év házasság után neki is kell egy kis „szabadság”. A rövid búcsúzkodás után a párás, enyhén ködös időben a kocsi orrát az M1-es autópálya irányába fordítottam.

Bő egy órás kényelmes poroszkálás után végre megérkeztünk az általam megkedvelt Római tóhoz, ahol a bejelentkezés után végül is a hármas házat kaptuk meg. Érdeklődésemre megtudtam, hogy éjszakára mellettünk lévő házak üresek lesznek, aminek megörültem. A házak között elég szűk a hely, és így ha fogunk valami szebb halat, akkor lesz helyünk fárasztani.

Gyors rámolás, a cucc behordása és az elhelyezkedés után végigjártuk a házakat. A sporik elkeskenyedett szájjal panaszkodták, hogy már napok óta egy mozdításuk sincs. Szép kilátások, de sebaj majd hátha nekünk, gondoltam és elkezdtem a felszereléseket beélesíteni.

{KEP::2940::141::center::Stégek katonás sorrendben}

A taktikám az volt, hogy az ólmokat csúszóra szerelt etetőkosárra cseréltem (ütköztetés nélkül) és 6-os horgokat kötöttem egészen rövid hajszálelőkével. Terveim szerint csalinak egy-két szem epres pelletet kívántam használni és éjszakára a tesztjeim alapján nagyon lassan oldódó Trigga Ice-t.

Első lépésként az etetőanyagot készítettem el, ami 1kg Tímár piros pontyos, 1kg Tímár téli pontyos szárazanyagból, kb. fél kiló epres pelletből és némi epres por aromából állt. Első körben a masszát nagyon lágyra készítettem, hogy szinte azonnal a vízbe kerülés után oldódjon ki a kosárból. Ennek azért volt jelentősége, mert nem rendelkezem etető hajóval és jelen esetben nem lehetett bóját kitenni és etetni, mivel a mi „drága Antink”- a halőr- disznóvágáson volt. (A Római tavon csak a faházas tulajdonosok használhatnak csónakot – CrON)

Így azt találtam ki, hogy a botokkal gyors egymásutánban dobok néhányat azért, hogy a horgászat előtt létre tudjak hozni egy alapozó etetést. Az elhatározottak szerint cselekedtem, amiben csak a felbukkanó hattyúk zavartak. Úgy látszik mostanában a vízimadarak a mumusaimmá váltak, pedig szeretem őket.

{KEP::2941::141::center::Hattyúk tava}

Az etetés végeztével felcsaliztam a horgokat, amivel kicsit megszenvedtem, mert nem fúrtam ki otthon ezeket az elég apró pelleteket és a víz mellett kézi bojli fúróval ez a folyamat kicsit nehézkesnek bizonyult az anyag repedése miatt. Végül legyőztem a pellet „rosszindulatát” és a helyükre kerültek a szerelékeim. Apám mindjárt halszelettel nyitott, mert ő minden áron süllőt szeretett volna fogni.

A házban bekapcsoltuk a fűtést szolgáltató elektromos hősugárzót, de ez egyelőre csak illúziónak bizonyult, mert a menedéket nem „lakták” már egy jó ideje és a jegesmedvék is inkább kint melegedtek a stégen.

Az első egy órában swingereimmel együtt rezzenéstelenül álltuk a szelet, de miután egy etnikai kisebbség már régen és nagyon bölcsen megállapította „hogy szart ér a hideg szél nélkül” , így behúzódtunk a házba cuccainkat elrendezni. Természetesen éppen egy matraccal birkóztam lefelé a lépcsőn megszólalt az egyik jelzőm, de mire odaértem már csak üresen vágtam be.

Sebaj ez is valami, új csali, új dobás mindkét bottal. Rövid idő elteltével a kapás kezdemény megismétlődött, de most jobban résen voltam és a reakcióidőm jelentősen gyorsabb volt, minek eredményeképpen megszákoltam egy négyes forma potykát.

A hal után mindkét bottal újat dobtam, mert úgy éreztem, hogy az etetőanyag hatása áldásos. Törekedtem arra, hogy a kosarak a lehető legközelebb kerüljenek egymáshoz . A következő egy órában azonban nem történt semmi, ez az idő „csak” arra volt jó, hogy melegedjünk és jót beszélgessünk a házban.

Érdekes volt visszamenni az időben a horgászéletünk kezdetére és felidézni a régi szép emlékeket abból a korszakból, amikor a horgászokat a földeken dolgozó parasztok még „naplopónak” nevezték. Újra éreztük kezünkben a ragasztott nádbotokat és élveztük a Kurca vadregényes, gyönyörű, halban gazdag világát…

Merengő hangulatunkból az egyik jelző finom csippanásai hoztak vissza minket a jelenbe, de természetesen megint későn értem ki a botokhoz és lekéstem a kapást. A hideg víznek köszönhetően nagyon maszatolva kaptak a halak, és ha nem álltam a bot mellett, akkor kevés esélyem volt megakasztani az óvatosan étkező pontyokat.

A luft után újat dobtam és fokozott figyelemmel, az ajtóban állva vártam a kapást, ami jött is hamarosan és újra egy négyes pontyot szákolhattunk némi fárasztás után. Biztosra vettem, hogy a halak már bandáznak. Ilyenkor jönne jól egy etető hajó, hogy ezekben az esetekben zajt nem keltve lehessen nagyobb mennyiségű anyagot bejuttatni és ezáltal az etetésen tartani a halat. Ez a tendencia mutatkozott egészen szürkületig, amikor bevetettem én is a kishallal csalizott szereléseimet.

Egyik botom hagyományos tirolifás szerelés volt, amit egészen közelbe dobtam egy kisebb halszelettel csalizva, a másik készségem pedig a legnagyobb méretű búvárúszóval, kb. ötven centis előkére kötött ötven grammos ólommal és egy nagyobb darab halszelettel csalizott szerelék volt. Az utóbbit a lehető legtávolabb dobtam, ez kb. hatvan méterre sikerült a nagy ellenállás miatt.

Másfél óra várakozás után a távoli boton volt egy villámgyors erőteljesen kirohanós kapásra vágtam be. Éreztem, hogy nem egy kispályással hallal van dolgom, így nem is erőltettem, de hirtelen sajnos elkezdett erőteljesen a jobb oldal irányába húzni, folyamatosan recsegtetve az orsóm fékjét.

A kettes házon ugyan nem horgászott senki, de az egyesen voltak, ezért átkiabáltam nekik, hogy ha elviszi a szerelésüket ne vágjanak neki oda, mert valószínűleg az én halam lesz a bűnös. Nem tudom, hogy az egész napos kapástalanság, vagy esetleg valami más okból kifolyólag, de a jelzőjük mozdulását egy irgalmatlan erejű bevágással honorálták. Mondanom sem kell az eset eredménye ismét a halam elvesztése lett. Sajnálom, mert úgy éreztem, hogy ekkora rablóhalat még életemben nem fogtam, de azon kívül, hogy elrebegtem három „Miatyánkot” a lelki üdvükért mást már nem tehettem.

Az éjszaka hátralévő részére újra a pontyos szerelékeimet élesítettem be, de a nappali tapasztalatok alapján az egyiket Trigga Ice pellettel, a másikat két szem 16-os barackos bojlival csaliztam. Mindkét botom adott hajnalig egy-egy kapást. A pelletes kapás üres bevágást eredményezett, a bojlis szerelék ismét egy négyes pontyot hozott úgy három óra magasságában. Napfelkeltéig több eseményben nem volt részünk, így nyugodtan tudtunk pihenni, ami rám is fért az egész heti munkahelyi őrület után.

Reggel folytattam az előző napi taktikát, melynek következtében délelőtt tízig – a pakolás kezdetéig- további négy kapást sikerült kicsikarnom, amiből kettőt meg is tudtam akasztani. A halak mintha mind testvérek lettek volna. Édesapámnak egész idő alatt egy kapáskezdeményen kívül semmi esemény nem történt a közelbe dobott ragadozós botjain, pedig szeptemberben is ezen a távon horgászott süllőre egészen szép eredménnyel. Nem igazán értettük mi lehet a probléma, de van ilyen is a horgászatban.

Így legalább volt ideje végtelen állat-szeretetét gyakorolni. Először a terület hűséges és állandó őrzője Frakk köszöntötte régi ismerősként, majd később a roppant éhes hattyúk kötöttek vele barátságot.

{KEP::2942::141::center::Édesapám és Frakk}
{KEP::2943::141::center::Ingyen kosztosok}

Egyszer minden véget ér, főleg a jó dolgok, így elérkezett az indulás pillanata is. Az autót újra megrámoltuk, majd a halőrházban még egy jót beszélgetve töltöttünk egy kis időt. Friss információk: az ősz folyamán ebbe a gyönyörű és nagyon jó minőségű vízbe betelepítettek összesen közel háromszáz mázsa halat, aminek körülbelül a fele a védett kategóriába esik (5 kg feletti). A tóba került hatvan mázsa amúr is vegyes méretben.

Azt hiszem ez a mennyiség azért meglehetősen tisztességes, különösen ha figyelembe veszzük azt a tényt, hogy eddig sem volt üresnek mondható ez a víz.

Hazafelé az úton apámmal beszélgetve megállapítottuk, hogy az eddigi tapasztalatok – a bosszankodásoktól eltekintve- pozitívnak mondhatóak a vizet és a környezetet illetően, tehát jövőre biztosan visszatérünk ide.

Varga Tamás
teteje | vissza