Amikor november elején felvetődött egy évzáró közös peca kósza ötlete, még minden szépnek tűnt. Laci barátom éppen dögre fogta magát, az idő szép volt, mi kell még egy pecásnak? Ja persze, szabadidő… Sajnos, az a legkevesebb. Így aztán november végére beszéltük meg a három napos túrát. A csapat is három főre nőtt, mivel bejelentkezett Csaba barátunk is, aki valójában a finomszerelékes horgászat mestere, de a nyáron bojlizásban is lealázott minket.

Vasárnap reggel érkeztünk párommal. A máskor zsúfolt parkolóban csak itt-ott állt néhány autó, ami túl sok jóval nem kecsegtetett. A büfénél összefutottunk egy ismerőssel, aki lelkesen újságolta, hogy most fogtak egy 18(!) kilós csukát! Miután kellően ledöbbentem, becuccoltunk Laci barátom összkomfortos házába. Két elvetemült tettestársam már ott volt, a stéget pedig rövid idő alatt ellepték a horgászcuccok. Azt mondjuk nem értettem, Laci miért nem csalizta fel a horgait, de hamar kiderült, miért hagytuk üresen a stég előtti placcot. Megjöttek ugyanis Spike-ék, akik Laci etetőhajóját hozták.

{KEP::3019::144::center::Csabi, Misi és Laci}
{KEP::3020::144::center::Tanácsadás kezdő hajózóknak}

Még egyikünknek sem volt hasonló szerkezete, de szerencsére a konstrukció és az irányítás sem bizonyult túl bonyolultnak, úgyhogy hamar megbarátkoztunk vele. A kis hajó megbízhatóan vitte a horgot és az etetőt is, még komoly terheléssel, hullámokban is.

{KEP::3021::144::center::A kis csoda}

Miután egyedül maradtunk, végre horgásztunk is egy kicsit. A lehető legkülönfélébb bojlikat, pelletteket, magokat vonultattuk fel, Csabi matchbottal is próbálkozott, élőcsalival. Az eredmény: totális nullázás. Node sebaj: majd beérik az etetés! felkiáltással bevonultunk a jó meleg házba, ahol Csabi elkészítette marhapörköltből, friss burgonyából és savanyúságból álló spártai vacsoránkat. Az idő vészesen hűlt. Ezt persze csak akkor vettük észre, amikor kaja után testületileg kivonultunk horgászni. A szakadó hó ugyanis nem volt bekalkulálva a hétvégi programba… De hát horgászni jöttünk, a fiúk beálltak-ültek a bejáró eresze alá, én meg kiültem a botokhoz.

{KEP::3022::144::center::Szakad...}
{KEP::3023::144::center::Misi ül a hóban}

Mivel a hó egyre durvább lett, nemsokára feladtuk, bementünk aludni. Az éjjel nagyon nyugodtan telt, egy csippanás sem volt, ugrást, rablást sem hallottunk. Akkor még nem sejtettük, miért…

Erre reggel hamar rájöttünk. A tó az éjjel gyakorlatilag teljesen befagyott. A podokhoz odafagytak a botok, a zsinórok a vízbe fagytak és a kissé megolvadó majd megfagyó hó jégpáncélt vont az orsókra és a jelzőkre. Saját Okuma orsóim nyeletőfékei nem is bírták a hideget, egyszerűen nem váltottak át „normál” üzemmódba, csak miután kissé átmelegedtek. Laci jobban járt, az Infinityk bírták a hideget, de hát az egy más kategória.

{KEP::3024::144::center::Az egész összefagyott...}

Az igazi meglepetés csak most jött: ahogy próbáltuk kiszedni a szereléseket, kiderült, hogy három zsinór teljesen össze volt akadva. Nem is igazán értettem, hiszen este tutti jó volt minden. A megoldás egy határozott húzás képében jelentkezett. Miután hiába erősködtem, hogy igenis fogtam valamit, Csabi átvette a botot, és 2:1 arányban megszavaztuk, hogy tényleg van valami a horgon! Na ha van, ki kell meríteni! Igen ám, de a merítő hozzáfagyott a pontymatrachoz! Szerencsére a házban volt egy pótmerítő, így rövid úton a stégen pihent első jég alól fogott öngyilkos pontyom. Ami még szebb, hogy saját bojlival, sk. aromával! Szegény, mit élhetett át, amikor a be-betöredező jéghártyán átvonattuk…

{KEP::3025::144::center::Ponty a jég alól}
{KEP::3026::144::center::Első mirelit pontyom}

A hal felvillanyozta a társaságot, a napfelkelte egy csapadékmentesebb (bár hidegebb) napot ígért, tehát nekiláttunk jeget törni. Ennek elsődleges eszköze Laci 500 grammos harcsázó botja volt, rajta 3 db 80 grammos ólommal. Ennek egy baja volt: pár dobás után mindenkinek elfáradt a karja. Tehát B terv: a zsemle-művelet. Az otthonról hozott kissé szikkadt pékárut a feltörendő jégfelületre hajítottuk, majd vártuk a kacsákat, akik rövid úton jégmentessé is tették táplálkozás közben a vízfelületet. (Én javasoltam ugyan a vadiúj etetőhajó jégtörőként való bevetését, de javaslatomat a tulajdonos határozottan elutasította) :]

{KEP::3027::144::center::Biojégtörők}

Újraszerelés, csalizás és bedobás után lelkesen vártuk a csodát, lehetőleg minél nagyobb halak képében. Hát, nem jött be. Néma csönd. Körbenéztünk a kifolyónál is, de az is hallgatott (bár az érintetlen havas táj nagyon szép volt).

{KEP::3028::144::center::}
{KEP::3029::144::center::}

A rablózás sem jött be, mozdítás sem volt (Bezzeg előző nap mellettünk milyen szép csukákat fogtak! Disznóság! Bár a 18 kilósról kiderült, hogy „csak” 9 kilós. Na így keletkeznek a pletykák.) Csabi pergetett, Laci mindennel próbálkozott (megmutatta, hogy ott is talál akadót, ahol sosem volt), én meg adtam a jótanácsokat, hogy mit is kéne csinálni. Nulla. Este Csabi el is pályázott, másnap dolgozott szegény. Sajnáltuk. Magunkat is, hogy nekünk meg horgászni kell. Ő nem sajnált minket. Azt mondta, hogy… Szóval, csúnyát.

Új éjjel, új remények! Csak hal nem jött új. Ellenben megjelentek a szomszédok, akik átjöttek beszélgetni, néhány üveg társaságában. Tekintettel arra, hogy Laci nem ihatott a kocsi miatt, rám várt a feladat, hogy megvédjem a becsületünket. Ez, azt hiszem, sikerült is – de Unicumot egy darabig nem iszom, az biztos!

Bánatunkban már nem tudtunk mit kitalálni. Bojlicsúzlizó versenyt rendeztünk és a tavaszi horgászatokat terveztük. Nem is maradtunk már sokáig. Megérkezett Laci családja, érzékeny búcsút vettünk és magamra maradtam. Jó volt magányosan elbúcsúzni a víztől. Szépen összepakoltam, üldögéltem a napon. Sok szép napot töltöttem itt. Viszlát tavasszal!

{KEP::3030::144::center::}
teteje | vissza