A parton álldogáló két vén fűz ágait lágyan ringatta a szellő. Egyik ágai közt hevenyészett fészekben szürke varjú károgva oktatta alig tollasodó fiókáit. A partot szegélyező nádas rengetegében guvat pittyegett kicsinyeinek félreérhetetlenül jelezve, hogy itt a tavasz. A víz szinte tükörsima volt, mintha egy hatalmas zöld márványtábla lenne. Márvány jellegét erősítette az is, hogy a hullámnak még ugyan nem nevezhető fodrocskákat fehér-vörösre festette a lenyugvó nap, kőzetmintának láttatva azt.

Vén fűzek lehajló ágai jótékonyan hajoltak egy rikító színű sátor fölé. Ajtaját gondosan lezárta a gazdája, hisz a környéken ezrével nyüzsögtek a rágcsálók, magukra találván a tél hűvöséből, élelem, s némi rágható után kutatva. Mellette egy bicegő asztalt felejtett ott a gondviselés, melynek minden lába más hosszúságú volt, így leginkább a hozzá támasztott szék tartotta. Lapját fémlemez fedte, védve a víztől, és az idő vasfogától. Rajta zacskók, táskák, üvegek festői összevisszaságba keveredve különböző halfogó eszközökkel.

A parttól néhány lépésre egy stég próbált kiemelkedni a vízből, ennek tartóvasába, épp ott, ahol az állvány lábai véget értek, egy fehér csónak kötele csavarodott, s ütemesen verte az őt tartó fémet. Benne hanyagul két kopott evező hevert, a fenekén színes tésztagolyó áztak némi esővízben, melyek minden bizonnyal elgurulhattak etetés közben. A lapátok közt egy ottfelejtett vödör árválkodott. Ázott-kopott címkéje mögül felsejlett tartalma, ami mindenféle mag, apró szagos-színes rudacskák, és tésztagolyók. Előbbit pelletnek, utóbbit bojlinak hívta a horgászok népes tábora, melyből a tó partjára is jutott bőven – igaz tisztes távolságba egymástól.

Egy vásott pad egyensúlyozott a deszkákon, mellette egy háromlábú alkotmányon horgászbotok meredeztek olyan mozdulatlansággal,mintha egybenőttek volna az őket támasztó fémcsövekkel, és egyáltalán az egész tájjal. A rajtuk feszülő zsinórban élénk színű kapásjezők kapaszkodtak, melyeket egy élelmes kereskedő nyelvi érzék híján swingernek magyarított az angol swinger szóból.

Ezeket a színes apróságokat bámulta a padon ülő zöldruhás alak. Fejét rongyolódásnak indult sildes sapka fedte, amit nem mulasztott el egyik horgászatára sem magával vinni. Hitt benne, mint melós a vezércikkben. Már amennyire egy ilyen ruhadarabban hisz az ember. Arcát sűrű szakáll keretezte, állig begombolt kabátja zsebéből cigarettásdoboz kandikált ki. Nadrágja régi, viseltes honvédségi gyakorló volt, csaknem viselőjével egyidős. Halvadászatai során épp olyan babonás szerepet tulajdonított, mint a sapkának.

Emberünk egymaga volt, magányosan járta a Dunántúl kisebb-nagyobb állóvizeit. Órákig el tudta nézni a hullámok játékát, a récék víztaposó landolását, az ölyvek lassú keringőjét. Rögeszméje volt, hogy étkezési célra, csak fehérhalat visz el éltető eleméből. Emiatt minden tavon kicsit bolondnak tartották. Meg azért is, mert mindig elégedett volt a napi eredménnyel, akkor is, ha nem fogott semmit. Kárpótolta érte az anyatermészet csodálatos szépsége. Ahol pedig ezt szeméttel, erdőirtással, betonozással, miegyébbel megcsonkította a teremtés koronája, oda nem ment soha.

Épp ezért nagyon várta már ezt a napot, mert igen híres tóra sikerült lejutnia kisebb nagyobb kalandok árán, a hosszú téli várakozás, szervezés jutalmául. Hónapokig spórolt vékony ösztöndíjából, hogy minden szükséges rendelkezésre álljon a nagy eseményre. Élvezte a magányt, a víz illatát, a vállaiban pezsgő fáradtságot a hosszú evezés után. Csend volt tehát mindenütt, városhoz szokott embernek eseménytelen tűnő, hűvös kora tavaszi este.
Hősünk összevont szemöldökkel cigarettára gyújtott, majd maga elé morogva hozzátette:

- A fene essen beléd, most akkor viszed, vagy nem viszed?

Oka volt a mérgelődésre, mert egyetlen bójáját elnyelte a víz, s most, mire a megfelelőnek ítélt helyre hordta horgait, elektromos jelzője hosszú üres órák után is csak ennyit mondott:

- Pitty… A swinger alig két centit mozdult, majd visszabukott indulási helyére, a zsinór pedig pont úgy feszült, mint előtte.

A nap lassan már elérte a horizontot, pont a mi pecásunkkal szemben. A látvány lenyűgöző volt. Még a szürke varjú is elhallgatott a fán, talán ő is a narancsvöröben izzó korongot figyelte, ahogy a túloldalt épp belefúl a zöld márványba. Tökéletes csend volt, csupán a nádszálak közt énekelt halkan egy füzike, nehogy megzavarja nótájával az esti ünnepet.

Emberünk kezében hamarosan sör szisszent, majd felizzott a következő koporsószög parazsa. Elnyújtózkodott a padon, nagyot sóhajtott, majd hazagondolt menyasszonyára.

Alig hajózott ki gondolatai érzelmes tengerére, mikor felvisított az addig néma jelző. A swinger olyan erővel vágódott a botnak,hogy azonnal le is pattant, s szomorúan lógicsázott dolga végeztével. Nem így az orsó! Sírva adagolta a nyelető a zsinórt, mikor emberünk üres konzerves dobozba ejtette a csikket, hátrapöccintett egy kart az öreg kurblin, és egy kiadós bevágással ennyit mondott:

-Na! De megvárattál! Hogy az a … - A mondatot nem fejezte be, mert eszébe villant, hogy nem ellenőrizte le a féket. Láthatólag megfelelően működött, mert továbbra is sírt, ahogy valami víz erő tépte róla a damilt, a bot pedig szép hosszú ívben görbülve jelezte, hogy a szokványosnál nagyobb jószág vette fel a halas-büdös bojlit.

Emberünk bajban volt, mert egyedül volt, és nem tudott csónakba szállni. Sokat hallott megszaggatott szájú öreg pontyokról, akikből hamar kifordul a horog. Reménykedett benne, hogy nem ilyet akasztott. Reményei meghallatásra találhattak, mert elhallatott a fék, és pumpáló mozdulatokkal visszanyert pár métert az ellopott zsinórból. Ekkor azonban új gond adódott. Zsákmánya oldalazni kezdett, megcélozva egy nádcsomót.

Adok én neked meglépni… - izgult a horgász. Keményített fékjén, bízva az új madzag erejében, majd erőteljesebb, hosszabb pumpálásban kezdett. A halat sikerült megfordítani, vagy magától fordult meg, ő se tudta, de úgy érezte nyerésre áll. Már alig 60 méterre volt zsákmányától. Abbahagyta a kurblizást, de folyamatosan feszesen tartva a szerelést, félkézzel szétnyitotta a vizes matracot, és közelebb húzta merítőjét:

-Remélem kicsi leszel! –szólt a nem épp nagyhalas hálóhoz, majd folyatta a küzdelmet.

Jó húsz perc után érezte, hogy görcsben áll a marka, de már a csónak mellett körözött az ezüstös hátú ponty, aranyos hasát mutogatva. Kézbe fogta a merítőt, és a hal alá tolta. Igaza lett. A farka épp, hogy eltűnt benne:

-Elkelne egy igazi bojlis, mert így nehéz lesz… - mivel a hal szakban volt, lette a botot, majd óvatosan kiemelte a hatalmas állatot.
- De gyönyörű vagy aranyanyám! Első bojlis halam! Bénáztam, bénáztam, de megvan! –örvendezett magában. Fertőtlenítőt kerített, kivette az addig szűz pontyszájból a horgot, majd kék pecsétet fújt az apró sebre. Ekkor vette észre, hogy besötétedett.

Előrángatta zsebéből fejlámáját, fejére gyűrte, majd szomorúan nézett a parton vigyorgó fotóstáskára, és pontyzsákra, horgászládára, mely a mérleget is rejtette:

- Én, ökör!

Megsimogatta a tátogó halat. Hibátlan, egészséges tőponty volt. Hosszát valahova 70 és 80 centi közé saccolta.

- Majd legközelebb megmérlek szépségem! Gyere holnap is!

Arrébb húzta a matracot, lehasalt a deszkára, és a vízre emelte súlyos zsákmányát, finoman lenyomta a zöld paplant, hogy könnyebben visszacsússzon első nagy hala a habokba. Már csak majdnem eltűnt a tintaszínűvé sötétedett vízben, mikor farkával jobbra is, balra is a csapott, mintha integetne. Emberünk feltápászkodott, helyére rakta a matracot, elővett egy lapos flaskát, és jól meghúzta:

- Egészségedre gyönyörűm!

Lassan minden a helyére került, és elindult a csónak a fekete éjszakába egy pislákoló lámpa fényével. Valahol, a pihegő ponty fölött…

teteje | vissza