Emlékszem, 3-4 éves lehettem amikor a nagypapám stégén először botot foghattam a kezembe a Bánhidai-tavon. Tisztán él bennem az a pillanat, pedig eltelt azóta közel 20 esztendő. Ma is előttem van ahogy először két kézzel markoltam a 3 méteres spiccbotot mert kisgyerek létemre nem bírtam még egy kézzel tartani a mai viszonyok között „mázsásnak” számító nyelet.

Itt találkoztam először igazi hattyúval amiket a stéghez lehetett csalogatni kenyérhéjjal meg különböző szemes magvakkal. Az egyik jól meg is csípett, mert nem voltam elég óvatos, a madár meg ösztönösen viselkedett. Szó nem volt még akkoriban madárinfluenzáról meg hasonlókról tehát teljes nyugalommal tehettem mindezt. Aztán az évek folyamán apukám és nagypapám bevezetett a horgászat sűrű erdejébe.

Mint szinte mindenki én is paprikás kenyérrel meg polentával kezdtem fogogatni a sneciket az apró úszós szerelékkel. Nyáron, amikor csak időm volt kint voltam a stégen és élveztem a természetet és a halfogás örömét meg a jó társaságot. Ahogy múlt az idő sorra fogtam a „szebbnél szebb” sneciket és el elvétve beugrottak már a tenyeres bodorkák, vörösszárnyúak és kisdévérek. Ez persze csak növelte amúgy sem csekély lelkesedésemet. Aztán, ahogy múlt az idő valami ok folytán egyre kevesebbet jártunk ki a vízre és a horgászat megmaradt akkor még egy ilyen hirtelen fellángolásnak.

Eltelt közel 10 év és a szüleimmel és testvéremmel a Balatonon töltöttük a nyár egy részét. Esténként lesétáltunk a mólóhoz és néztük a horgászokat. Amire vége lett a 2 hetes nyaralásnak már a fejemben volt a gondolat, hogy újra elkezdem a horgászatot, mert lenyűgözött a balatoni hangulat, a halak, a vízpart nyugalma és az hogy a vízparton megszűnik létezni minden gond és baj.

Hazaérve tesómmal és apuval bevásároltunk, majd elkezdtünk különböző vizekre járni. Vettünk könyveket, újságokat, megtanultam kötéseket, szereléseket megtanultam mi az az önetető, az ütköző, a forgókapocs. Mint egy őrült szívtam magamba az információt. Hamarosan meglett az első ponty, majd őt követték társai aztán belekóstoltam a ragadozók „üldözésébe” is.

Minden egyes sikerélmény még nagyobb lelkesedéssel töltött el. Ezidőtájt jártunk a Ráckevei Dunára majd később a Tiszára. Minden vízen mást láttam szépnek. Volt ahol a szájában kishallal menekülő sikló tetszett, de volt olyan, hogy azért örültem, mert sikerült túljárnom egy szép amúr eszén, mely később visszenyerte szabadságát.

A vízparti hajnal és alkonyat a mai napig teljesen le tud nyűgözni. Ahogy a teljes feketeségből elkezd derengeni a hajnal, majd megjelenik az izzó tűzgolyó hogy útjára indítsa már sokadjára a következő napot az valami megfoghatatlan számomra. A nappal együtt a természet is megéled a maga módján. Fecskék kergetőznek és azon versengenek hogy melyikük tud elkapni több szúnyogot és bogarat. Nekik az életük múlik ezen, nekem viszont csak a reggel „színjátékának” első felvonása ez.

Ahogy telt múlt az idő úgy vette át a 2 horgos önetetős fenekező helyét a pickerbot, a matchbot, és a hozzájuk tartozó finomszerelékes szemléletmód. Jó pár pikkelyest segítettem partra és új barátokat szerezve új vizeket ismerhettem meg, melynke új halak „látták kárát”. Minden horgásztúrára lázasan készültem elő, tervezgettem a módszereket, utána olvastam az adott víz sajátosságainak, társakkal egyeztettük a „megdönthetetlen taktikákat”. Ez hol sikerült, hol nem de még soha nem távoztam rossz érzéssel egyetlenegy horgászvízről sem.

Egy nyári napon matcbottal riogattuk a halakat testvéremmel és egy barátommal, aki lelkesen mesélte, hogy ismerősei egy tavon vannak egy hétig és bojliznak. Rengeteget olvastam már addig a bojlizásról így tudtam nagyjából hogy mi hogyan zajlik egy bojlis túrán. Még aznap megbeszéltük, hogy éjjel meglátogatjuk a srácokat. Nagy izgalommal vártam az estét, elvégre most lesz alkalmam először élesben találkozni „profi bojlisokkal”.

A „profi bojlis” srácok a szemem láttára szedtek ki fél órán belül egy 16 és egy 14 kilós pontyot. Teljesen lenyűgözött, hogy ott lehettem. Hazafelé a kocsiban nem tudtam másra gondolni csak az átélt élményekre. Persze, hogy szerettem volna és is ekkora halat, halakat partra segíteni. Ez akkor még csak álom volt ami mára szerencsére valósággá vált. De haladjunk csak szépen időrendben.

2005 júniusát írtuk. Előzetes megbeszélés alapján vasárnap éjjelre terveztük az indulást, mivel többen még vasárnap dolgoztunk. Este 11-re értem oda Zoli barátomhoz, akinél bepakoltuk az ő cuccait is a kocsimba és onnan mentünk egy másik találkozási pontra Tomi házához, ahova nem sokkal utánunk megérkezett Lala is. Felkötöttük az utánfutós kinyitható nagy sátrat a vonóhorogra és elindultunk a „gazdaságos hipermarketlánc” egyik áruházához.

Szükség volt még pár apróságra, amit csak itt tudtunk beszerezni vasárnap éjjel lévén. Cirka 1 óra alatt sikerült is megoldani ezt a feladatot és kezdetét vehette az indulás. Sajnos azonban egy kis közjáték zavarta meg ezt a dolgot mert a kocsim elkezdett rendetlenkedni és nem mertünk elindulni azzal a 250 km-es útra. A helyzetet Zoli mentette meg, azzal, hogy felajánlotta menjünk az ő kocsijával. Megjegyzem nem nagyon volt más választása. Nem kevés idő alatt kicseréltük a 2 kocsit és átpakoltunk majd végre hajnali 3 óra előtt nem sokkal elindultunk az „Osztyapenkótól”.

Fél 7 felé értünk Merenyére, ahol a halőrháznál egyből bejelentkeztünk és kértük, hogy mondják el merre találjuk az előzetesen lefoglalt 9-es horgászhelyet. A 2 halőr mindenben maximálisan a segítségünkre volt. Még azt is vállalták volna hogy traktorral „költöztetnek” be a többnapos esőtől felázott sáros úton. Végül erre nem volt szükség. A 3 autóval beálltunk az állásunkhoz és megállapítottuk, hogy csak bal oldali szomszédunk van, mert jobboldalt nem horgászott senki.

Ennek igazán örültünk mert így nagyobb területre tudtunk „behúzni”. A bal oldali szomszéd szerencsére elég messze volt, így nem zavartuk egymást semmiben. Megérkezés után egyből megittuk a szerencsés megérkezés örömére az első söröket és előkerült egy „kis lapos” is jóféle mézes pálinkával. Majd következett a tábor felállítása. Lehúztuk az utánfutót a kissé meredek partoldalon és fixáltuk.

Tomiék elkezdték szétnyitni és egy elég szép 4 személyes elősátras lakóalkalmatosságot varázsoltak belőle. Mi meg Zolival felállítottuk a 4 személyes sátrunkat és bepakoltuk a hálózsákokat, horgászholmikat, ruhákat, takarókat miegyebeket. Ezután megreggeliztünk, majd mindenki kiválasztotta melyik oldalon szeretne lenni. Bal oldalon volt Zoli egy botja, ezt követte Lala 3 botja, mellette Tomi 3-mal, aztán Zoli másik botja és végül a jobb szélső hely „jutott” nekem az 1 botommal.

Ahogy a reggel átcsapott délelőttbe a hőmérséklet rohamosan emelkedni kezdett, délben már majdnem 30 fok volt a napon. Felfújtuk a gumicsónakot, beletettük az aljára a fém „aljzatot” majd elindultunk feltérképezni az előttünk elterülő vizet. Ahogy haladtunk befelé folyamatosan „szurkáltuk” a feneket hosszú vékony bójarudakkal, hogy megtudjuk hol milyen a fenék. Radar híján nem volt más lehetőségünk.

Volt ahol iszapos feneket találtunk, de szerencsére volt ahol keményebbet, így azokra a helyekre tettük le a 4 bóját. Lebójáztunk, kieveztünk, majd mindenki felszerelte a saját botjait. Nekem volt a legkönnyebb dolgom mivel csak 1 készséget kellett harcba állítanom. Szentségtörésként fog hangzani de mivel ezen a túrán bojliztam először egy régi 2 részes Silstar harcsázó botot fogtam be erre a célra és volt egy kölcsönkért Okuma nyeletőfékes orsóm.

Zolinak kicsit komolyabb cucca volt mint nekem de ő sem közelítette meg Tomi vagy Lala felszerelésének komolyságát. Perzse nem ez határozta meg a túra sikerét. A botnak amivel horgászni akartam le volt festve fehérre a spicce, mert a Dunán harcsázott vele. A többiek el is nevezték „mészkeverőnek”. Én nem foglalkoztam ezzel, örültem, hogy ilyen jót derültek a többiek ezen a dolgon.

Kora délutánra már megtörtént az etetés és mindenki be volt már szerelve, ki-ki a szerinte esélyes bojlival vagy pellettel. Előzetesen többféle bojlit és pelletet szereztünk be mert nem tudtuk mire számíthatunk. Tomi még saját csokis bojlit is hozott magával. Délutánra páran eléggé elfáradtak így ledőltek pihenni. Estig egyetlen kapás sem zavarta meg nyugalmunkat. Ahogy kezdett lemenni a nap akkor történt az első kapás. Egész óvatos épphogy csak csippogó hangon szólt Tomi elektromos kapásjelzője.

A swinger csak centiket esett lefelé de az egyik esésre Tomi bevágott és egyből csónakkal indultunk a hal felé, hogy ne szedje össze a többi zsinórt. 2 percen belül már a bója közelébe voltunk, a hal nem nagyon akart elmozdulni onnan. Hamarosan megláttuk, hogy a tettes amúrt és nem is a legnagyobbak közül való. Olyan 5-6 kilós lehetett, de kezdetnek nem volt rossz.

Gyorsan megszákoltuk, kieveztünk vele a partra, lemértük, lefotóztuk majd szépen visszaengedtük. Estig még egy hasonló kaliberű torpedót szedett ki Tomi. Este boronatárcsán sütöttünk előre bepácolt húsokat, majd hideg sörökkel koronáztuk meg a gasztronómiai csodát. A társaságunkban lévő két hölgy, Lala és Tomi barátnői a vacsora után hamar lefeküdtek, mi férfiak pedig visszaültünk a botok közelébe és vártuk hátha valaki megéhezik a víz alatt a csalijainkra. 11 óra felé ismét Tomi jelzője csippant és kicsit hosszabb, szintén csónakos fárasztás után 9 kiló körüli amúrt szákoltunk. Ezután pár óra csend következett és 3 órakor úgy határoztam hogy én is lefekszem kicsit aludni.

Arra ébredtem, hogy ütemesen csipog a jelzőm. Tudtam, hogy az enyém mert mindegyiket különböző hangszínre állítottuk be. Tomi ért előbb a botomhoz és ő akasztotta meg a halat, majd egyből átadta nekem a botot. Gyorsan hozta a csónakot és elindultunk a majdnem teljes sötétségben a hal felé. Mindkettőnkön fejlámpa volt ennyi volt a fényforrásunk.

A hal jól küzdött, éreztem hogy nem kicsi. Aztán egyik pillanatról a másikra szörnyű dolgot láttam meg. Ott voltunk a bójámnál és a hal rátekerte a damilt a bójára. Tomi óvatosan elkezdte letekerni róla és amikor végzett éreztem, hogy teljesen megkönnyebbült a cucc. Mondtam neki, hogy elment. Nem akarta elhinni de sajnos nem volt más választása.

Miközben eveztünk kifelé hallottuk hogy 2 féle sípoló hangon visít valami. Vagyis valamik. Kiabálni kezdtünk Zolinak és Lalának hogy kapás van de csak Lala mászott elő a sátorból. Odarohant a botokhoz és bevágott az egyiknek majd tartva ezt a botot odament a másikhoz és annak is bevágott. Eléggé patthelyzet alakult ki, mivel csak 2 keze van és 2 bot volt nála csak tartani tudta őket. Sietősre vette az evezést Tomi és a parton Lala a kezembe nyomta az egyik botot. Csak akkor láttam hogy pont Zoli botját adta a kezembe amikor már a hal felé haladtunk visszafelé.

Óvatosan megközelítettük a halat és sétáltattam had fáradjon. Időnként lehúzott egy kis damilt de nem csinált nagy cirkuszt. Körülbelül 10 perc fárasztás után Tomi megszákolta és akkor mondta hogy szerinte több lesz mint 10 kiló. Ismét gyors evezés a partig, ahol kiugrottam a csónakból kivettem a pontyot a pontymatracra és Lala szállt be a helyemre és kezdetét vette az ő fárasztása amit eddig partról csinált.

Ekkor az órámra néztem és láttam, hogy alig múlt 4 óra. Locsolgattam a pontyot és próbáltam lefogni ha ugrálni akart a nedves matracon. Egyszer csak látom pár perc múlva hogy jönnek kifelé Laláék. Hamar lemértük mindkét halat. Az enyém volt a nagyobb a maga 14.30 kg-jával, Tomié pedig 9 kiló körül volt. Beálltunk gyorsan egy két fotóra, időközben felkelt Zoli is aki nem akarta elhinni hogy az „ő halát” fogtam ki az ő botjával. A vízbe besétálva kicsit „élesztgettük” a pontyokat hogy térjenek magukhoz.

Újra felcsaliztuk a szereléseket és visszahúztuk a helyükre őket. Fél órán belül füstölve szaladt le az orsómról a damil de sajnos az akasztás pillanatában elszakadt. Nem értettem mitől volt, pedig nem volt sérült a damil. A reggel folyamán Tomi kivarázsolt még egy 10 körüli pontyot. A lányok a nagy izgalomra csináltak nekünk kávét majd visszadőltek aludni.

A délelőtt folyamán semmi érdemleges nem történt, azt leszámítva, hogy jól bereggeliztünk. Le is pihentünk elvégre hosszú volt az éjszakánk. Mivel délután sem volt kapásdús időszak ezért elővettünk egy pickert és áztatott búzával szedegettük a tenyeres keszegeket a nád széléből. Azért annyit megemlítek, hogy Lala is fogott egy 5 körüli amúrt délután, ami 3 felé törte a botjának a spiccét pedig a fék jól volt beállítva.

Estére bográcsgulyás volt betervezve aminek neki is láttunk 5 óra tájban. Már javában rotyogott a leves amikor arra lettem figyelmes hogy csippant egyet a jelzőm. Odaléptem a bot mellé és vártam mi lesz. Fél percen belül a swinger ütemesen „zuhanni” kezdett amire nem tudtam mást lépni mint akasztani. Tomi gyorsan hozta a csónakot és beugrottam, majd Zoli is beszállt mellénk a sörével.

Elindultunk a hal felé és hasonló húzást éreztem, mint a reggeli pontynál ami leakadt. Olyan jó 10 perc után láttuk meg a gyönyörű tökörpontyot a víz felsőbb harmadában. Időközben azért húzta a csónakot ide-oda a 3 emberrel. Még nem éreztem ilyet, de fantasztikus érzés volt. Időnként a bot spiccét is a vízbe húzta, be akart törni a csónak alá de Tomi mindig úgy fordította a csónakot hogy ez ne sikerülhessen neki.

Eltelt még vagy egy negyed óra mire a merítésre sor kerülhetett. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy Zoli vagy Tomi merítette e meg de elsőre sikerült egy határozott mozdulattal a merítőbe terelni. Hosszabb volt mint a reggeli pontyom, ez be is csapott minket alaposan mert olyan 16 körülire saccoltuk első látásra.

Gyorsan pontymatracra tettük, locsoltuk majd következett a mérés. Nem akartunk hinni a szemünknek. „Csak” 12.70 kg-ot mutatott a mérleg. Kétszer mértük meg de ugyanazt mutatta így beletörődtünk, hogy jól megviccelt minket ez a hosszú ponty. Fotózás után szépen visszaengedtem majd megittuk rá az áldomást és bezsebeltem a gratulációkat.

Zoli csak annyit tett még hozzá, hogy „jól elsült a mészkeverő”. Teljesen igaza volt. Soha nem fogtam még 10 kiló feletti pontyot, nemhogy egy nap alatt kettőt is. Amúgy a reggeli ponty büdös bojlira jött a délutáni meg fűszeresre. Nemsokára kész lett a gulyás és megvacsoráztunk. Vacsi után Zolinak volt kapása és egy 7 kilós amúrt segített partra. Gyors fotó, visszaengedés és újrahúzás következett aztán vártuk az estét.

Sajnos elkezdett szemerkélni az eső így már olyan 11 óra tájban lefeküdtünk. Csak 2 petróleumlámpa vigyázta a botokat a parton. Éjjel volt egy két jelentéktelen csipogás amit meg is néztünk de semmi említésre méltó nem történt. Reggelre elállt az eső és Zoli mondta hogy húzzuk újra a cuccát. Mondtam neki hogy jó de előtte tekerje ki. Elkezdte de elakadt valamiben és nem akarta betépni ezért rácsónakáztunk. Ott és minket a meglepetés mert egy 5.5 kilós tükrös volt a horog végén. Ráült éjjel a horogra. Ez lehetett az ami megcsipogtatta a jelzőt. Délutánig nem volt semmi halmozgás pedig újrahúztuk a cuccokat még utoljára, mert késő délután Zolival nekünk haza kellett indulni.

A pakolás elég nehézkesen ment, mert egyikünknek sem volt kedve haza indulni. Lebontottuk a sátrunkat, ami 3 napig volt „otthonunk”, majd kiszedtük a botjainkat, elmostuk a bográcsot és a boronát majd mindent szép sorban bepakoltunk a kis Peugeot-ba. Magam is meglepődtem milyen simán ment. Aztán elbúcsúztunk a többiektől és sok sikert kívántunk nekik a további 2 napra.

A kocsiban közel 50 fok lehetett mivel a tűző napon állt. A halőrháznál megálltunk kijelentkezni és megköszöntünk mindent a 2 segítőkész halőrnek. Majd ittunk egy-egy üdítőt és Zoli „tövig nyomta” a gázpedált. 250 km várt még ránk hazáig. Nem volt zökkenőmentes a hazaút csakúgy, mint az indulás sem mert a változatosság kedvéért most Zoli kocsija rakoncátlankodott de végül csak hazahozott minket. Telefonon tartottuk a kapcsolatot a srácokkal akik elmondták hogy egy két pontyon és amúron kívül mást már nem adott nekik a víz.

Úton hazafelé Zolival átbeszéltük a 3 napot és mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy megérte eljönni Merenyére, mert felejthetetlen élményekre tettünk szert mindnyájan. Szerintem életem során vissza fogok még térni erre a tóra mert nagyon megfogott valami amit nem tudok megmagyarázni. Talán ezek a halak tettek rám ilyen mély benyomásokat vagy pedig az, hogy kiléphettem a zsúfolt, koszos-poros, nyüzsgő fővárosból pár napra.

Végülis lényegtelen, hogy mi okozta az érzést, csak az számít hogy ott lehettem ahol ilyen csodálatos halak élnek és ilyen szép a környezet. Ha esetleg valaki magára ismerne a történetben akkor az nem a véletlen műve, mert ennek a történetnek az első betűtől az utolsóig minden szava valóság.

Ahogy most írom ezeket a sorokat a számítógép előtt az a gondolat jutott eszembe, hogy milyen kevésre van szükség ahhoz, hogy valami feledhetetlen legyen egy ember számára. De sajnos vannak olyanok, akik ezt a keveset sem tudják megtenni, hogy mások számára feledhetetlen élményeket szerezzenek, amik örök életre megmaradnak és senki nem veheti el attól aki átélte.

Eszembe jutott még az is, hogy mennyi szép és maradandó vízparti vagy vízhez kapcsolódó emlék lehet annak az embernek az életében, aki számára közel 20 éve a nagypapája stégén, a Bánhidai-tavon valami elkezdődött…..

{KEP::3272::161::center::Lala és a 3 felé tört botja}
{KEP::3273::161::center::Tomi 9,5-es amurja}
{KEP::3274::161::center::Tomichef 12.70-es tükröse}
{KEP::3275::161::center::Tomichef 14.30-as pikkelyese}
{KEP::3276::161::center::Tomi és Tomichef 11-es,14.30-as pontyai}
{KEP::3277::161::center::Zoli 5,5 kg-os pontya}
{KEP::3278::161::center::Zoli 7 kg-os amúrja}

Schweininger Tamás (Tomichef)

teteje | vissza