Voltam már néhányszor horgászni ebben az évben, kezdve a télvégi léki pecáktól, a kora tavaszi matchbotos próbálkozásokig. Az ilyen egynapos pecák jók arra, hogy a horgász szenvedélyem újra felkorbácsoljam, de az igazi szezonnyitót mindig az első bojlival fogott hal jelenti számomra.
Új horgász helyünkön április 1-től lehet éjszaka horgászni, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt a nevezetes dátumot megünnepeljük egy kintalvós, bojlis horgászattal. Tervünk azonban gyorsan kútba esett, mivel helyünkön a használhatatlan régi stég helyett egy vadi újat akartunk építeni, de a húsvéti esős idő miatt ez a projekt megcsúszott.
Szombaton reggel tehát pecabotok nélkül, flex-szel, aggregátorral, fúrógéppel felszerelkezve mentünk ki a partra. A nagy stég építési procedúrát 11 óra körül kezdtük meg, és délután 6 órára már állt a friss-ropogós horgászállás. Ehhez persze kellett az is, hogy néhány kedves ismerős segítsen nekünk a vállalkozásban. (Köszönet illeti őket!)
Íme néhány kép a stég gyártás fázisairól:
{KEP::1821::72::center::}
{KEP::1823::72::center::}
{KEP::1824::72::center::}
{KEP::1825::72::center::}
{KEP::1826::72::center::}
{KEP::1827::72::center::}
Vasárnap reggel 6:30-kor csörgött volna az óra, ha nem ébredtem volna 6 perccel a kijelölt időpont előtt. Ilyen is csak akkor esik meg velem, ha horgászatról van szó. :]
Fél kilenckor már kint álltam a tó partján, azaz csak álltam volna, mert nem volt kedvem kiszállni az autóból. A tó felszínét hideg – északi szél borzolta – és a nap is erőtlenül próbált áttörni a fehér fátyolfelhőzeten. A szokásos kételyek tovább erősödtek bennem. Úgy gondoltam, hogy ilyen hideg vízben nem mozognak még a halak és bár a korábbi hetek fogásai arra utaltak, hogy a pontyok is megindultak, de a fenekezős, etetőkosaras horgászok inkább csak a tavaly őszi 1,5 kilós telepített pontyokat riogatták szigorú dióverőikkel.
Beöltöztem a telet idéző ruházatomba és elkezdtem összeállítani a bóját. Már majdnem kész voltam, amikor Tibi is megérkezett. Kicsit felvidult a szívem, amikor az új rod-podomba tekertem bele a jelzőket. Eszembe jutott, hogy milyen sokszor néztem a szekrény alatt megbúvó táskára, amiben a kacatjaimat tartom. Hányszor hunyorogtam rájuk barátságosan, miközben gondolatban arra kértem őket, hogy legyenek még türelemmel egy kicsit.
Most végre itt vagyok azon a parton, amivel legalább tucatszor álmodtam, miközben meleg ágyamban a másik oldalamra fordultam. A reggelek egyformák voltak, de márciusban már minden reggel reménykedtem az alatt a pár másodperc alatt, míg felhúztam a redőnyt.
Aztán újra és újra megláttam fagyott növényeket, a jégvirágos autóablakokat. Most végre itt vagyok és bár a hideg vízben még lassú az élet, a szív csak néhányat ver percenként, de az ösztönök már működnek, a napsütés mágnesként vonzza a sekélyebb területek felé a pikkelyes sokaságot. A szezon elején a kevés is elég a horgásznak. Egy kellemes napsütéses, langymeleg nap is elég lehet hozzá, hogy megbékélve üldögéljünk a parton. Ha ezt még némi halfogás is fűszerezi, akkor nincs boldogabb ember a horgásznál.
Mire Tibi összetolta az előző este gondosan felszerelt pálcákat, addigra én is felszereltem az egyik bojlis botom. Kíváncsian fogtam kezembe az új pálcákat, próbálgattam a felszerelés súlyát, kerestem a botok súlypontját.
Az első dobás még óvatos volt, majd egyre bátrabban hajigáltam az új 3,90-es botokkal. Az egyik jól sikerült dobás után viszont csúnyán elakadtam. Annyira kemény volt az akadás, hogy már a szerelék betépésén gondolkodtam. Végül sikerült kijátszani az elakadt horgot, de így is kb. fél kiló zöldalgát húztam ki a szerelékkel.
{KEP::1829::72::center::}
Felrémlett előttem a szomszédban horgászó spori előző napi tanácsa. Ő már 2 hete szórja a főtt kukorica-búza keveréket, hogy a keszegek a szedegetés közben felszakítsák a zöldalga szőnyeget, ami a hóval borított jég miatt szaporodott el.
A bóját jó 140 méterre tettük a parttól. Tibi még tavaly júliusban akasztott egy vízibuszt. A megakasztott hal a kapás után elemi erővel megindult, ráhúzta a zsinórt a bójára. Ez végzetes megmozdulás volt, mivel a bóján az apró vándorkagylók elvágták az előkezsinórt. Ezt elkerülendő mi a bóját csak az irányjelzés végett tettük ki, és bíztunk abban, hogy a bója és a szerelék közti 20-30 méter elég ahhoz, hogy a hal kapás után megforduljon, vagy oldalirányban induljon meg.
Az első képen Tibi szerelékét láthatjátok. A zsinór 15 librás Super Mantis Gold (barna változat), 4-es Korda Longshank horog, Korda ovál karika és Korda zsugorcső medium méretben. Tibi az előkét nem pucolta meg, viszont egy fél grammos sörétólmot nyomott kb. 2 centire a horogtól. A súlyozás annyira jól sikerült, hogy a szerelék csak némi gondolkodás után volt hajlandó elsüllyedni és süllyedés közben egy apró fűszál is képes volt megtartani a súlyát. Ideális választás a füves, zöldalgás pályára.
{KEP::1830::72::center::}
Én hasonló szereléket tettem fel annyi különbséggel, hogy egy 4-es Korda Wide Gape-t, 15 librás zöld színű Super Mantis előkére kötöttem. A Korda zsugorcsövet nem line aligner, hanem a Korda által bemutatott módszerrel melegítettem rá a horogra. Az előkét megpucoltam 2 centi hosszan és a merev rész kezdetéhez nyomtam rá a fél grammos sörétólmot.
{KEP::1819::72::center::}
Az egész vasárnapi pecát egy kötetlen feederbotozásnak szántam, de addig nem jutottam el, hogy a bojlis bot mellé betegyem az időközben megszerelt feederbotot. A szerelékek élesítése után pár perccel Tibi swingere és jelzője feléledt. A rángatások ugyan nem voltak folyamatosak, és a hal nem húzott, de látható volt, hogy a tettes nem tudott megszabadulni a horogtól. A bevágás után begörbült a szigorú pálca és Tibi rögtön jelezte, hogy jó halat akasztott.
Akkor még nem tudtuk, hogy milyen halról van szó, de azért felrohantam a kocsikhoz és lehoztam az egyik kamerát. Később amikor visszanéztem a felvételt feltűnt, hogy az egész fárasztás alatt hüledeztem, mert nem hittem el, hogy ezen a nagy vizen mindenféle előetetés nélkül egy gyári pop-up bojlit (Solar 14 mm-es sárga lebegő ananászos bojli) hajlandó volt felvenni egy ponty, ami láthatóan nem szándékozott könnyen megadni magát.
A kristálytiszta vízben felhördültünk a hal első felvillanásánál. Egy aranysárga, nyurga testű ponty tempózott a horog végén, és még 1-1,5 méter mélyen is tisztán láttuk minden mozdulatát. A sárga bojli szinte világított a szája előtt, így jelezte, hogy merre jár a hal.
A nyurgaponty többször megvadult a part közelében, de mikor a fonott nyűvőzsinórból néhány menet az orsóra tekeredet, akkor kicsit megnyugodtunk. Sajnos a stégünk két oldalán bőven akad régi stéglábból, amiket majd akkor tudunk kivenni, ha már el tudjuk viselni a vízhőmérsékletet.
A ponty ki is nézte magának az egyik komoly fémlábat és Tibi alig tudta elcibálni az arasznyi átmérőjű vascső közeléből. Végül csak megadta magát az idei első bojlis ponty és a bedobás után 20 perccel már a matracon pihegett vendégünk, mely kb. 5,5 kg-ot nyomott.
{KEP::1828::72::center::}
A hihetetlen pontyfogás hatására a feederbotot gyorsan félreraktam és a második bojlis szereléket is bedobtam. Ahogy teltek az órák egyre inkább úgy tűnt, hogy a ponty öngyilkosságot akart elkövetni, mert a társai nem jelentkeztek. A szomszédok sem nagyon kapkodták a botokat. Nem is bíztam benne, hogy fogunk még halat a bántóan hideg vízből.
A kapástalanság persze egyáltalán nem zavart, jót beszélgettünk, napoztunk, sőt még egy fél órára el is szundítottunk. Aki ezt látta, azt valószínűleg nem tudtuk volna meggyőzni, hogy itt kemény horgászat folyik. Én a széken ülve szenderegtem, Tibi maga alá terítette a közben megszáradt pontymatracot és azon aludt el. Jól meg is égett az arca a csalós áprilisi napsütésben. :]
Késő délután felváltva szomszédoltunk, hogy minél többet megtudjunk a vízről. A szomszédok hol kedvesen, hol kevésbé kedvesen felvilágosítottak minket a vízben található padokról, púpokról és gördökről. Csak az volt a baj, hogy mindenki máshol jelölte meg a „titkos” víz alatti kavicshátakat. Én csak néztem nagyokat, mivel a téli radarozás 5 méter mély, egyenletes feneket mutatott, igaz az egyik fúrásnál láttunk egy kb. padot, ami 60-70 centire emelkedett a fenék felé.
Pont egy ilyen terepfelmérő beszélgetésen voltam, amikor hallottam, hogy megszólal egy jelző, ami nagyon hasonlít az én jelzőim hangjára. A száraz nádas romjaitól nem láttam, hogy Tibi halat akasztott, de azt már igen, hogy a szomszéd segítségét kérte, mert a kapás az egyik szerelék bedobásakor zavarta meg.
Kb. 100 méterre lehettem. Először csak sétáltam, majd féltávnál sprintelni kezdtem, mivel láttam, hogy Tibi az én botomat fogja kezébe. Megörültem, hogy nálam is kapás volt, de sajnáltam is, lemaradtam az első füstölős bojlis kapásomról. A botot nem is akartam átvenni, de hamar rájöttem, hogy itt most nem engedhetem meg magamnak, hogy megvárjam a következő halat.
Így a stég előtti fárasztást már én játszottam végig a szép tőponttyal. A hal bár elég jól húzott, de érezhetően „visszafogta” magát. Majd egy hónap múlva már keményebb ellenfél lesz, de most még a hideg vízben nem tudta hozni az elvárt formáját. A hibátlan pikkelyzetű tőponty súlya kb. 4 kiló lehetett.
{KEP::1832::72::center::}
A halat jó előjelnek tekintettem, hiszen az első pecán mindketten fogtunk halat és bár még nem igazán kapitális halakat akasztottunk, de az átlagos 1,5 kilós súlyt igencsak meghaladtuk.
Felébredt bennünk a vadászösztön, ezért gyorsan el is döntöttük, hogy sötétig kitartunk. Bár türelmesen vártunk az egyre hidegebb estében, nem jött újabb jelentkező. Fél nyolckor fejeztük be a pecát és a döcögős földúton megindultunk a mindennapi valóság felé. Reméljük ez a kaland egy hosszan tartó kapcsolat első állomása volt!
